Szobor túraA málenkij robot emlékműveMálenkij robot emlékműve (2021)
Helyszín: Hősök tere páratlan oldal
Az alkotásról:
A Hajdúszoboszlói Német Nemzetiségi Önkormányzat fontos célja teljesült 2021. november 1-én: felavatták a málenkij robot hajdúszoboszlói áldozatainak emlékművét a szomorú esemény 75. évfordulóján.Az önkormányzat 2020-ban kezdte kutatni a kor dokumentumait, hogy összeállíthassák a deportáltak névsorát. Ötvenhat nevet sikerült azonosítani. Az emlékművön a 25 elhunyt neve, valamint a betegen, testileg-lelkileg megtörtek neve is szerepel.
A málenkij robotra elhurcolt hajdúszoboszlói lakosok történetét Erdei Gyula helytörténeti kutató foglalta össze az alábbiak szerint. 1944. december 31-én kezdődött a német származású embere összegyűjtése. Egy háromtagú járőrcsoport – két „policáj” (a helybeli 38 fős polgári rendőrség, „policájság” tagja, valamint egy fegyveres orosz katona – zörgetett be több családhoz Hajdúszoboszlón. A tanyavilágban is ilyen alakulatok járták a házakat. Egy névsor alapján állítottak elő 17-45 éves korú férfiakat és 18-30 éves korú nőket (tehát a leginkább munkaképes korosztályt). Az előállítottaknak három-négynapi élelmet, megfelelő ruházatot kellett magukhoz venniük, mert munkára viszik őket. Ezekben a hetekben ez nem volt szokatlan, mert több százával vittek embereket utak, vasutak, hidak, repülőterek helyrehozatalára, akár 10 napra is. A csoport három napon át járta a várost, a listán szereplő, körülbelül 70-80 előállított személyt a református leányiskolába kísérték egy tanterembe, ahol fegyveres orosz katonák őrizték őket. Többségük német származású volt, de 10-12 „színmagyar” is közéjük került. A teljes névsor valószínűleg sose fog előkerülni.
1945. január 3-án vagy 4én reggel mindenki felsorakoztattak az iskola udvarán, és 25-30 fős csoportokra osztották őket, nőket, férfiakat vegyesen. Nádudvarról két szekér érkezett kb. 30-40 emberrel. Az így a 110-120 főre duzzadt csoport fegyveres, lovas szovjet katonák kíséretével a poggyászokkal megrakott szekerek mellett gyalog indult Balmazújváros fele.
Ezek az emberek nem számítottak hadifogolynak, hiszen ezek az emberek nagy többsége sosem volt katona, különösen a nők. Az internálásra a Vörös Hadsereg által kiadott 0060. számú parancs értelmében került sor, a fő cél pedig a Szovjetunió területén lévő, a háború során elpusztult gyárak és utak ingyenmunkával való gyors helyreállítása volt.
A vonatszerelvény január 10. körül estefelé indult el Debrecenbe Balmazújvárosról, majd Püspökladány – Nagyvárad – Brassó útvonalon haladt tovább kelet felé. Tíz-tizenegy nap elteltével értek a Prut folyó mellett található Iasi-ba (Jászvásár), ahol átszálltak, és szélesnyomtávú vasúton mentek tovább kelet fel. Január 25. körül érkeztek meg Krasznij Lucsba. A település a Kijev-Rosztov közötti útvonal mentén feküdt Donyeck város közelében. Az embereket bezsúfolták egy, a háborúban megrongálódott nagy, emeletes épületbe, melyet a színéről „Veresháznak” neveztek el. A következő egy-két napon vették nyilvántartásba az érkezetteket, szakképzettség szerint.
A Hajdúszoboszló és Balmazújváros környékéről származó foglyok tábora a 16. számot viselte. A 16. számú tábor lakói földművesek voltak, szakképzettséggel nem rendelkeztek, és habár alföldi emberként sosem láttak bányát, egy-két napi „képzés” után bányamunkára vezényelték őket. Bátorítást az a néhány, a bányák világát ismerő borsodi és nógrádi ember adott nekik, akik a csoportjukba kerültek. Egyetlen eszközük a lapát volt, a vájatokban csak fekve, kézi erővel lehetett dolgozni, a szenet pedig kézről-kézre adva lehetett a csillékhez eljuttatni. Ezek felszínre hozása is csak emberi erővel történt. Egy 25 tagú brigádnak 16-20 csille szenet kellett kibányásznia.
Az első hazabocsátások 1947-ben indultak meg – azok kerültek ezekbe a csoportokba, akik munkára alkalmatlanná váltak. A nőket 1947 szeptemberétől kezdték hazaengedni. Sajnos ugyanez év őszén a megszaporodott remények ellenére a táborban maradottakat nem Magyarországra, hanem keletre, Almazna településre, egy másik, újonnan megnyitott szénbányához szállították. Az 1241. számú lágert kapták a szoboszlói foglyok, a bányához vezető három kilóméteres utat minden nap oda-vissza gyalog kellett megtenni. A korábbi munkások kihaltak. A fogolytábor nem volt körülkerítve és nem volt állandó őrség sem itt, sem a bányában – a fizikailag legyengült emberek képtelenek lettek volna megszűnni. Munkaidő után a foglyok szabadon járhattak a faluban, ha volt miből, vásárolhattak is.
Az elbocsátás napján a foglyok 300 rubel végkielégítést és egy napot kaptak a pénz elköltésére. A vonat 1948. július 8-án indult el Almaznából. A fogolytábor kb. 1000 lakójából csak mintegy 400 fő érhette meg ezt, a szoboszlóiak közül ketten jutottak haza. A Hajdúszoboszlóról elhurcolt személyeknek mindössze közel a fele láthatta viszont otthonát és szeretteit.
Felhasznált források:
